A keresés eredménye

Második Családi Portré

Az életem lassan kezdődött a lusta elmék városában
Az álmodozásaink betöltötték az egyszerű drámáink közötti helyeket
És az anyukám különös volt, de mindig szeretett varrni
És minden ruhámnak olyan szaga volt, mint a szülőszobámnak
Az apám nyugodt volt, sosem használt két szót ott, ahol egy is elég volt
És a bátyám kezei a baj felé hajoltak
Olyan szándék nélkül, hogy megállítsa
És összességében egyszerűen éltünk és napról napra
A félelmeink jelentéktelenek voltak, mindig meghaltak a napnyugtával
 
Mikor tizenkettő voltam, a szerencsétlenségem napvilágra került
És azt mondták, hogy néhány dolog, amit hallottam
Csak a fejemben voltak
De nem tudtam megmondani, mi volt igazi és mi nem
És a kérdés ott lógott minden felett, akár bíztam benne, akár nem
És azt hiszem, idővel ez az egész túl sok lett
És elküldtek anyám parancsára
Mert benne a félelem nőtt
 
Most fent északon élek egy házban tele zavarodott elmével
És az apám jön és meglátogat, mikor csak megengedheti
Néha, éjszakánként, mikor a hangok lecsendesednek
Rálelek egy reményre, hogy hiányzok valakinek és nem felejtettek el
 

A Néma

Nos, gyerekként főként a fejemben beszéltem
Beszélgettem a felhőkkel, kutyákkal, a halottakkal
És azt hitték, hogy elromlottam, hogy a nyelvem ólommal van bevonva
De csak nem tudtam úgy formálni a szavak, hogy megértsék
Ha csak a füleiddel hallgatnál...
Nem tudok bemenni
 
És azzal töltöttem az estéimet, hogy lehoztam a csillagokat az égről
És elhelyeztem őket a gyepen, ahova lefeküdtem
És a szélben megízleltem távoli életek álmait
És felöltöttem azokat magamra az éjszakán keresztül
Míg a szüleim külön ágyban aludtak
És azon gondolkozom, miért
 
És azokon a napokon át én egy szellem voltam a székemben
Az apám keresztként gondolt rám, amit cipelnie kellett
És a fejemben bocsánatokat énekeltem és bámultam
Ahogy az anyukám kiteregette a ruhákat
És megpróbálta az ürességet
Távol tartani a szemeiből
 
Szóval, aztán egy délután egyedül felöltöztem
A párnahuzatomba pakoltam mindenemet
És a fejemben egy 'viszlát'-ot mondtam, aztán már el is mentem
Hogy a szüleim egy új életet kezdhessenek
Hogy talán én is találhatok valakit
Aki hallhatja azokat a szavakat, amiket tudok
 

Családi Portré

Szóval az apámmal kezdünk, kisfiúként alig beszélt pár angolul
Messziről szeretett bele, ahogy nézte, hogy dolgozik a lány a hátsó kerítésnél
Megtanult néhány szót és pár okos szófordulatot az apjától
A költők könyve, nem viszonozta a lány egyből
De a kitartása lenyűgözte őt
 
A holdfénynél találkoztak egymással, a közeli erdőben szerelmeskedtek
Aztán a lány szülei gyanakodni kezdtek, mikor a biciklije összetört és ezért
Ellopakodtak búcsú nélkül, egy idegen városban házasodtak össze
Legjobb tudásuk szerint jutottak előre
Munkát találtak és letelepedtek
És aztán múlt az idő
 
Vérfolyóban születtem a házassági lepedőn
A szoba sötét volt és a bűz olyan erős, az apám
Nem bírta ki a szagát
 
Mama akkor este halt meg, mert a legközelebbi orvos nem tudta megfékezni a vérzést
Apám felkiáltott a hátsó verandán
A szomszédban a nővérem a kezeiben tartott
Ó jaj, olyan vihar volt akkor, egy különös áradás volt akkor
Apám szeme gyakran volt üres, de a kezei ritkán csendesek
Nővérem megtanulta elviselni az ütéseket, az élettől és testi jellegűt is
De én sosem voltam az, aki meghátrált, nem számított, ki kezdte a harcot
Így megterveztük a saját poklainkat
 
Apám inni kezdett, egy sötét fickó faszívvel
Nővérem megtanulta, hogyan legyen anya, mielőtt bármi mássá lehetett volna
És én egy kis borzalom lettem, rárontottam bárkire, aki ott volt
Beletelt egy kis időbe, mire lenyugodtam, hogy találjak egy elmét, ami csaknem sértetlen
És ahogy mindig
Az idő tovarohant
 
Hat évvel később apám ugyanabban a szobában halt meg
Sokan mondták, hogy a gyász tette
Nekem azt kell mondanom, azért, mert felakasztotta magát
Hogy őszinte legyek, sem a nővérem, sem én nem bántuk nagyon, hogy elment
De be kell vallanom, hogy jó dolog volt
Mindig tudni, hogy el tudjuk látni magunkat
 

Harmadik Családi Portré

A legkeményebb tél volt
A hideg csontig hatolt
És a polcaink üresen álltak
Ahogy mindig is tudtuk
 
Szóval az anyánk kint áll a verandán egy este
A néma törés a kőkemény maszkján
Felnézett az égre
És azt mondta: 'kérlek'
 
És a nyári fordulóra összepakoltuk mindenünket
És az anyámmal és bátyáimmal, elindultunk a part felé
És összeszámoltam minden felhőt az úton
És te és én elneveztük őket
Míg a világ körülöttünk megváltozott
És emlékszem, megkérdeztem
Hogy a helyen, ahova költözünk, több étel lesz-e
És az anyám olyan távolságtartó lett, amilyen csak tudott
És azt tátogta: 'kérlek'
 
Szóval én, annyira fáradt szemek, nem figyeltem oda
Az idő folyója ezekben a napokban ki fog száradni
 
Egy évvel később mind álltunk és néztük a tengert
És az anyukám mosolygott
Soha többet nem mondta: 'kérlek'